Kabdebó Lóránt: Önéletrajztöredék

2 / 3 oldal

A nyest visszatért

Bérház gerincén karcsú nyest,

galambfival szájával kényesen végigsétált.

 

Ő már visszatért.

Szil-odvak, nádpajták szelemenfáinak ura

birtokába vette a betonvárost.

 

Az élet nem hódolt meg

                                   üvegnek,

                                   cementnek,

                                   kátránynak,

                                   guminak,

                                   műanyagnak,

                                   vasnak!

 

Faragott fák városán

                                   faragatlan fák vesznek erőt,

melyek a Nap serlegéből

                                    isszák a fényt!

 

Sas vijjog, sasnak kerecsen felel

erkélyekről, teraszokról, ahol most

versenyt ordítanak rádiók, zenegépek

és sörét vedeli egy megválthatatlan,

szimpla lelkű emberfajta.

 

Az aszfaltot gyöp veti szét,

romházak között őzbak nyomába

farkasfalka ered.

 

Csapdát vetni ember csak

holt városainak peremén merészel.

Kísértetek tanyái lesznek

a rombadőlt kőrengetegek.

 

Viharos éjszakákon neonreklámok gyúlnak,

                                   sziréna süvít,

                                   autóduda bőg,

                                   villamos csönget,

                                   fegyver durran,

                                   rendőr sípol,

                                   haldokló nyög

és tűsarkú cipőben félmeztelen

lidérc-utcalány

eltévedt vadászt csal úttalan útra.

Ő meg az ónos bűbájból ocsúdván,

a nyestet pillantja meg először,

ki útját keresztezi bátran, -

és győzedelmesen.

Madách látomásától a Szabó Lőrinc-i Kalibán-átkokon át G. A. úr X-beli élményeiig, H. G. Wells figyelmeztetéseitől Határ Győző Archie Dumbartonáig, az ekkoriban elszabaduló sci-fi irodalom intelmeiig visszacseng a modern világirodalom hagyománya. Iszonya és reménysége. De meghatározóan él benne a hansági magyar paraszt fiú tapasztalata: élni kell, nagyvárosokat szervezni kell, a természet – a külső és az emberben benne élő jó-rossz – ugyanakkor benne munkál mindebben a modern rengetegben. A világirodalomba imigyen kapcsolódik az ősi sámáni tapasztalat. A vers szerzője otthonosan mozog alkotóként a világnak mindkét felében.

A Karneolszemű macska fuvoláján akar játszani, összhangban a jósággal, a szeretettel. Nem akar lángoszlop lenni, nem akar valóságos hősi múltja jogán népszerű lenni. A verseiben megformált ember boldog akar lenni. Olyan költészetet alakít, amelyben az ember boldog harmóniában olvad össze a természetes világgal.

Persze ez nem jelenti, hogy struccként fejét a homokba dugja: ismeri a veszélyeket a természetben és a politikában is. Csakhogy ezeknek ellenében akar élni. Nem görcsösen, hanem boldog elengedettséggel. Ebből a személyes igényből alakítja ars poeticáját és ars poeticáját is. Számomra legszebb verse:

 

A léguán álma

 

Álmodott a léguán.

Napfényről, szélről,

párzásról, kövér falatról

és álmodott a rozsdavörös nyusztról is,

akivel tegnap verekedett.

 

Álma földjén

nem surrantak idegen gyíkok,

nem kúsztak idegen kígyók.

Az örvös páncélos nagy hangyász is

ösmerős volt ősidők óta.

a csutafarkú dzsungelkutyák is

horizontja belsejét lakták.

 

A szakállas, tudákos emberek,

akik a minap hálóval kergették,

mintha sohasem lettek volna.

Parafasisakok, táskarádiók mind eltűntek.

A világ ismét Isten tenyerén volt.

 

Isten nagy tenyerén álmot álmodni

minden lét célja.

Halak, tigrisek, léguánok, bölcsek, művészek

útja idáig vezet.

 

Álmodott a léguán.

Midőn a Nagy Kéz sorsbarázdájába simult,

elszakadt álma.

Fény gyulladt, mint mozikban üzemzavarkor.

Párolgó szelleme látta már csak

amint véres hulláját

a rozsdavörös nyuszt dögére dobják hanyagul.

Az örvös nagy hangyászt épp akkor nyúzták,

az ösmerős kígyó tarisznyában vonaglott.

az ösmerős gyík kitömve száradt már,

a dzsungelkutyák nyakán érem fityegett

és szűkülve parolát adtak.

 

A tudós nagyot ivott kulacsából.

Isten tenyerében

         egy ín sorvadni kezdett…