Kabdebó Lóránt: Önéletrajztöredék

3 / 3 oldal

 

Ez az ember, aki népe szabadságáért lőni kényszerült valaha és akire rá vissza is lőttek, de amikor egy ismeretlen nőre is lőttek, ő vértként eléje állt, és a kapualjban az egyetlen helyet a nőnek adta át, ez az ember egyként tudja a világ veszélyeit, és a veszélyek ellenében az illem szabályait. Parasztgyerek és forradalmár. Ismeri a valóság leírásának pontosságát és ismeri a szókimondás mindenkori kötelességét. Ha álmodik is, valóságos közegben álmodik. Benne él a létezésben, rosszban és jóban egyaránt, de mindezt Isten tenyerében idézi meg. Kevés költőnk szövegében formálódik ilyen pontosan a mindenkori létezés. Impresszionista hangulatképei mindig földi tényekbe ágyazottak. Elszáll, és egy-egy sor, valamilyen kép erejéig földi tényekhez, érzelmekhez, lényekhez kötődik. Ez a kötődés adja versei hitelét. És ez a hitel biztosítja azok értékét.

*

Hátulról kezdtem olvasni verseit. Bennük szerelmeit. Nem tudom hány nő modellje szövődik verseibe. Nem is érdekel. A verseket olvasom, nem Máté Imre személyes életét. Oly igen rólam is szólóak ezek a versek. Megtanít beleszeretni a kényszerű megöregedésbe. Fiatalon is az ősz szépségéről írt, ezzel tudott szerelmes lenni, és ezzel tudott véres forradalmat előre látni, mint hajdan Petőfi. És milyen boldogan élvezi az öregedés szerelmes pillanatait. A nőiség annyi árnyalatát idézi meg, mintha megannyi nőről beszélne. Kívánom neki, lett légyen meg mindez a szépség és kéj az életben is számára. De engem az érdekel, ahogy el tud búcsúzni a legkedvesebbektől is.

 

Ég veled, csillagszemű Szerető!

            Mint gyermek tarka lepke után,

            mely tenyerére szállt le pihenni,

            nézek utánad, búsan-boldogan.

 

Fiatal vagy, bársonyos, harmatos

            és harmathulláskor még mellettem voltál,

            ezért megáldom a harmatot, --

            megáldalak, mert harmatom voltál.

 

Megszerettél vagy megsajnáltál;

            öregedő-kos éjszakám egére

            fölszegezted a Hajnalcsillagot.

            Isten áldjon ezért, szép, kicsi Leány!

 

Akire rápillantasz, szeressen beléd,

            s ha már öregasszony leszel is,

            töpörödött, hajlott, ráncos,

            bomoljanak érted ifjú daliák!

 

A pap szószékét hagyja el érted,

            fegyverét őrhelyét a katona,

            feleségtől a férj szökjék hozzád,

            menyasszonytól a vőlegény –

 

lelkedre pedig Isten mosolya várjon!

 

Pap barátja mondta: ha majd lesz egy szabad hetem, leülök meggyóntatni téged, mert ennyi idő kell legalább bűneidet számba venni. A társas kapcsolat megannyi modelljét gondolja át: értéket keresve még az értéktelenségben is. Árnyaltan, finoman, pontosan. Olvasói helyett nyilvánosan gyónja meg a férfi szerelmi életét. És a szerelem mulandóságát. És a mulandóság továbbélését mégis.

Témája a nőiség: a maga sokféle arculatával. A szexuális vonzástól a szerelem himnikus eksztázisáig, a szeretet mindent elrendező társas átéléséig. Ha tematikusan nézem, szerelmi költészete a nő emberszámba vétele: emberi értékeivel jelenik meg és méretik meg a Máté-versekben. „Glóriával” nem átallépi verseiben a nőiség az emberi mivoltát, hanem éppen belelép, emberré öltözködik a társra vágyakozó szem megformálása által.

Könnyű neki. Van egy feleség, akivel nemcsak a forradalmi tűzharcok emléke és öt gyermek felnevelésének ténye köti össze, de valami szerelmen és érzékiségen túli szerelem és érzékiség. „Szeretlek” – mondhatja versében, így, fanyarul és mégis izzóan sikoltva. A létezés összekötöttségében. Nem a megbocsátás és az elnézés kegyelmében, hanem az összetartozást mindigre megtartó társ vállalásában.

Adja meg az ő Istene, hogy mindaz, amit leírt, neki is kijárt légyen az életében, és adja meg, hogy személyében is tudjon ilyen megbékélten szembenézni az öregedő-kos éjszakáival. Ez az ő magánügye, a valahai forradalmáré, a polgáremberé, a szőlőtenyésztőé, és az előbb utóbb talán megöregedő költőé. Amit ellenben verseiben végigél, az az olvasó ügye, az én ügyem is.

*

Ha róla írok, ifjúságomra gondolok, ha verseit olvasom, menthetetlenül benne érzem a magánember kalandjait, politikai izzását is. De avval, ahogy a későbbi versektől haladtam visszafelé mégiscsak sikerült kiszabadítanom az egyes darabokat életrajzi esetlegességeikből. A gyönyörködés és a szépség megformálásának poétikai alkalmaként fogadom verseit. Ebben a világban, ennek az itt létezésnek az érzékelése, és az érzékelésből fakadó gyönyörűsége az, ami képpé alakítja verseiben a látványt. A képet pedig egy – klasszikusokon érlelt – életbölcsesség hatja át, rendszerezi. Sajátos feszültséget adva a Máté-versnek. Mert az érzékelés és a kép mindig felkiáltó, szenvedélyesen bemutató jellegű – de ez a nyugtalan kiéneklési vágy egyben önmagát kezdetektől elrendezően megfegyelmezett is.

Ez a költő nagyon határozottan válik el a beszélő-énekelő érzelmi lénytől. Bizonyság rá, hogy mennyire versben élő alkat, megírta az emigráns költészet „így írtok ti”-jét. Csonton kutya – Így írtok künn – irodalmi paródiák (1984). Irodalomtörténeti kézikönyv. Nem magyaráz, nem életrajzot épít fel, de a költészet lényegét formálja. A költői létforma biztos ismerője ezekben a szövegekben. Pontosan képes követni a másik költő idegenségét, és úgy ír meg egy Határ Győző- vagy Baránszky-verset, hogy azt „hiteles” Határ- vagy Baránszky-versként fogadom. Mégis hozzá tud adni valami szeretetteljes és ironikus felhangot, amely bemutatás, de ítélkezés is egyben. Na már most, ha mindezt önmaga szövegei ellenében fogalmazza, akkor válik világossá ennek a költészetnek az életrajzi esetlegesség ellenében alakított mivolta. A Nyakizmán Tökül unokája címmel formált önparódia tulajdonképpen a legjobb portré Máté Imréről, amit eddig leírtak róla.

 

Lét és Nemlét kapujában

ahol a nyest galambfival szájában

légiriadót jelentett

-- lesz csihi-puhi arra mérget vehettek –

Evelyn harangszoknyájával

beharangoztam asszony illatú vecsernyére,

mert férfi vagyok.

Orvosom ugyan egy darabig más véleményt képviselt

persze csak úgy találomra, pofára,

vagy talán valamiféle tudós mérce szerint

de mikor feleségével rajtakapott

eldobta diagnózisát és fütyköst ragadván

úgy vert kupán, hogy Tengervégtelen-Körülég-Atyám

mennyboltját bőgőnek néztem,

de Zöldszeműje jó ír volt sebeimre.

 

Ez az önreflektált élményelbeszélés élteti Máté egész költészetét. Alakítja át poétikailag szöveggé a látvány és a történet élményeit. Avagy hitelesít bármely elgondolt jelenetet, érzelmet vagy kalandot. Az elgondolás, megidézés sámáni ereje inkább élteti ezt a költészetet, mint valamely közvetlen történet. Ezt a megidézést formálja azután bölcs öniróniával szöveggé. Hogy a szöveg az olvasó előtt már életrajzi történetként jelenhessen meg. Az életrajzi összehasonlítás-újraátélés élményét adva át olvasójának.

Jelen esetben énnekem, aki már sajátos életrajzi emlékezésem részévé alakítom köszönettel az átvett szövegeket.