„Köszönöm Máté Imrének…a barátságot!
Sokakhoz hasonlóan, én is az „úton” botlottam Máté Imrébe, de, ahogy az lenni szokott, máshogy alakult… Bár azt nem árt tudni, hogy engem eredetileg sem az vitt hozzá, hogy tátos-tanonc legyek, a tudás őre, vagy ilyesmi, ezért is nagy megtiszteltetés, itt a tanítványok sorában megosztani a gondolataimat. Köszönöm Tibor!
Szóval máshogy alakult… Első alkalommal (Rábapatonán, talán 2006?) feltűnt, még a rozzant testen át is valami, ami gyerekkorom egyik öregjét idézte bennem, egy újvárosi „szakit”. Győr óvárosában, a Rába partján, apám is pákász-féle volt, ismertem „fura” fazonokat.
Még kíváncsibb lettem! Mivel hetente többször jártam Bágyogszovát felé, gyakran benéztem hozzá és hamar olyan lett a kapcsolatunk, hogy be sem kellett jelentkeznem. Számomra legkedvesebb a gondolkodásmódja volt.
Egyáltalán nem volt ő egy szent. Akkora csibész volt, mint ide Ankara, pengeéles, huncut humorral, de, ha arról kell beszélni, hogy miért jár a köszönet…
Akkor az ötvenhatos szerepéért, a Yotengritért, a költészetéért, de leginkább azért, ahogy gondolkodott és, részemről azért, hogy közel engedett. Azt hiszem ez a tömör felsorolás is attól jöhet létre, hogy egy olyan emberről beszélünk, akinek a szellemisége – ha úgy tetszik, szelleme, életútja/hagyatéka túlmutat a személyén, a környezetén és a korán is.
Ha időrendben is ide lehet köszönni még kettőt… Az első amit az orromra kötött, hogy ne higgyek, szagoljak! Hát nem zseniális? A második meg, hogy mestere a szakmáknak van, ács, kovács, takács,.. 
Tele volt ilyen lényeglátó, ironikus megjegyzéssel.
Igazán jókat élcelődtünk, azt is köszönöm!
Pista
Tíz évvel később.”
(Fénykép: a Yotengrit Alapítvány gyűjteményéből)
