Máté Imre "Földi Lény" - Nyelvész és történész

3 / 6 oldal

Észrevettem már kisgyerek koromban, hogy messziről jött emberek másként ejtenek ki  szavakat, mint mink a falunkban. Azt is tapasztaltam, hogy a Keszegér túloldalán fekvő falvakban is másként beszélnek, mint MINK. Hát még az osztrák malac-csempészek! Ők németül beszéltek. A német számomra az érthetetlent jelentette. Ebből kifolyólag számomra a pap is németül misézett. Aztán jöttek a vendek, azaz szlovének idénymunkákra. Apám szerződtette őket. Érkezett egyszer a vendekkel egy tíz év körüli leány is. Apám azt mondta, hogy gyereket nem koptatunk cikória meg cukorrépa csirázással. Tereza – ez volt a leányka neve – a Kisimrére ügyel, teljes napszámmal! Ez nagy nyelvi élmény volt! Ragadt rám a szlovén. Valjavec professzor Münchenben sokat derült rajtam. „Három-négy éves gyerek nyelvezete.”mondá, de boldog volt, ha szlovénul, méghozzá vend nyelvjárásban gyerekesen megszólaltam. Ez nyelvész pályám kezdete. Történész pályámé meg mi? Odafigyeltem az öregekre. Tudó mestereim is sokat beszéltek a múltról. Mert csak akkor jutunk hiteles jövőbe, ha hiteles múltra tekinthetünk vissza. 

Gimnazista koromban elkezdtem szövegeket gyűjteni. Első sorban az ősi hittel kapcsolatosakat. A szövegeken mélázva föltűnt, hogy a nyugat-magyarországi nyelvjárásnak szabályos eltérései vannak a magyar köznyelvtől. Nekiduráltam magamat és írtam egy tanulmányt a rábaközi nyelvjárásról, 1952-ben. Tanárnőm, Somsich Róza, elküldte a „Magyar Nyelvőr” c. folyóiratnak. Annak főszerkesztője, - később professzorom – Beke Ödön továbbította a MTA Nyelvtudományi Intézetének. Onnan levelet kaptam Lőrincze Lajostól. Fenemód megdicsért és abbéli reményét juttatta kifejezésre, hogy ezirányba folytatom majd egyetemi tanulmányaimat. S úgy lőn! Beiratkoztam, miután a fölvételi vizsgát megálltam, magyar tanári szakra és finn-ugor nyelvészetre Beke Ödön intézetébe. A fölvételin volt egy kis problémám. A bizottság egyik tagja, - gondolom, valami párttitkárféle szóvá tette, hogy hitoktatásban vettem részt. Erre fölkészültem és kivágtam neki „népi demokratikus alkotmányunk” paragráfusait a vallásszabadságról. Megdicsért, hogy tanulmányoztam az alkotmányt, de hozzáfűzte: „Nem a legkorszerűbb világnézet!” „Tanulni, fejlődni jöttem ide.” –válaszoltam – „és az Ön föladata, hogy meggyőzzön, átneveljen. Megeshet ugyan, hogy én nevelem át Önt”- fűztem hozzá. Fölvettek! Alig fél óra múlva összefutottam a vizsgabizottság egyik tagjával. Megszólított. „Remekeltél ifjú barátom! Meghívhatlak egy kávéra?”  Terestyényi Ferenc volt, egyetemi docens. 

Beke Ödön intézetébe kerültem, a II. Finnugor tanszékre. Az I. F-u. tanszék vezetője Zsirai Miklós volt. Beke elsősorban a volgai ág szakértője volt. A Mari (cseremisz) Mordvin, Udmurt, Komi (zürjén) nyelveké. Kultúrájukat is jól ismerte, a két lovas-katona népét. A mordvinét és cseremiszét különösen. Legeslegjobban a cseremiszhez értett és az összehasonlító  nyelvtudományhoz. E tudományt Upsalában, Svédországban kezdte el művelni, ahol az egyetemen tanított néhány évig. Furcsa ember volt, legendásan fukar – és a nyelvészet világába gubódzó szakember, de nem szakbarbár. Csak a világot zárta ki belső szférájából. Az intézetbe ritkán jött be. Íróasztalát én bitoroltam. Ha bejött, megkérdezte, hová ülhet. Többnyire a lakására rendelt, ahol kávézgatva, süteményezve mélyülhettem el a nyelvészet titkaiban. Intézete az egyetemi mozgalmak egyik találkozóhelyévé lett. Bekének nem volt kedve a „botcsinálta nyelvészeket” vizsgáztatni. Akkoriban is, épp úgy mint manapság, sokat és sokszor fuseráltak a politikusok a képzésen. Például 1954-ben kitalálták, hogy az egyszakosoknak föl kell venniük még egy szakot. Nekem lett volna kettő, de két tanár-szakot írtak elő. Fölvettem a történelmet. A nyelvszakosoknak pedig, mint pl. magyar-német, vagy magyar-francia szakosoknak vizsgáznia kellett egy rokon nyelvből. Beke három napon át gyakoroltatta velem az aláírását. „Fiam, te vizsgáztatsz!” Adta az utasítást. Hamarosan híre ment, hogy én irgalmasabb szívű vagyok, mint a  Zsirai intézet bármelyik vizsgáztatója. Történelemből pedig nekem kellett kiegyenlítenem az egy év csúszást. Nem baj.  

Középkori oklevél és krónikaolvasásból Molnár József vizsgáztatott. Vizsgáztatás közben szervezett be a „Kolhoz”- ba! Beke, az ÖREG, egyébként is arra bíztatott, hogy mélyedjek el más tudományágakban is, mert mint mondá, minden tudományág segédtudománya a többinek. Az összehasonlító nyelvtudomány kedvéért kínai nyelvet is tanultam. Nagyon jól ment. Erre vki. fölfigyelt és megajánlottak nekem egy kínai ösztöndíjat, amit el is fogadtam. Már megvolt a repülőjegyem, amikor ezt Beke megtudta és közbelépett. Akkor elárulta, hogy utódjának szán a katedrán, így maradtam, és részt vehettem a forradalomban.

A kínai nyelv tanulása és tanulmányozása később többrétűen is hasznomra vált.  Hasznavehetően részt tudtam venni Hatvany Bertalan Tao Te King fordításában, és mint nyelvész  is hasznos fölismerésekre jutottam a magyar nyelv kapcsolatait illetően.  

Történészként kerültem László Gyula közelébe is, régészetet és antropológiát tanulván. Vele kapcsolatban maradtam emigrálásom után is, és mint a Széchenyi Kör titkára, meg is hívtam Münchenbe előadást tartani. László Gyula a „kettős honfoglalás” elméletével (és annak tudományos indoklásával!) nagyot kavart. Münchenben én azt mondtam neki: „Nem az-e az igazság, hogy volt egy ŐSHAZA  A  KÁRPÁTMEDENCÉBEN, melyet kétszer vissza kellett foglalni? Nem honfoglalások voltak, hanem honvisszafoglalások.” Beke Ödön is ezt vallotta. László Gyula azt felelte: „Én ezt nem írhattam le, de te leírhatod!” 

Egy egész esztendőn át egyedüli tanítványa voltam Beke Ödönnek. Egy szép napon megjelent ifj. Domokos Pál Péter. Az „Öreg” gondjaimra bízta. A falitérkép előtt álltunk. Ezen a térképen a Szovjetunió piros színben tündökölt. Ezen akartam neki elmagyarázni az uráli meg altáji, „kétágú” atyafiságot. „Látod ezt a ronda, nagy piros foltot? Peti rám nézett, aztán fölordítva a nyakamba borult: „Hát te is így érzel?!” „Úgy” éreztem én is. 

Ezerkilencszázötvenhat őszén, pár héttel a forradalom kirobbanását megelőzőleg rendezték meg a II. Finnugor konferenciát Budapesten. Bekének nem volt kedve részt venni. Hurutos is volt, meg mérgelődött is, mert Leningrádban kritizálták cseremisz szöveggyűjteményét, trágár szókincse miatt. Az ÖREG sok szöveget gyűjtött első világháborús hadifoglyoktól. A hadsereg pedig sehol sem Máriakongregáció! Unszolt, hogy mennék el én. Szívesen elmentem, mert akkor fejeztem be diplomamunkámat a cseremisz nyelvjárások többesszámú szerkezeteiről. Reméltem, hogy találkozom ott szakemberrel. A kongresszuson tényleg terítékre került Beke Ödön.  Szerebrenyikov, leningrádi professzor nem csak a trágár szövegeket hánytorgatta, hanem szakmailag is birizgálta az én „Öregemet”. Beke ugyanis megkérdőjelezte az uráli, ill. altáji nyelvcsaládok szétválasztását és a magyar nyelv kizárólagos „finnugor” jellegét. Ez Moszkvában nem tetszett. A magyar professzorok egész sora köszönte meg Szerebrenyikovnak az „útmutatást”. Ekkor szót kértem. Először is megkérdeztem, hogy az oroszon kívül, milyen nyelven szólhatok a témához. A magyar nyelvet szavazták meg, de az orosz kolléga kedvéért először finnül válaszoltam a vádakra. A szakmai részt nyugodtan hallgatták, de amikor azt mondtam, hogy „a Szovjetunióban a nyelvtudomány épp úgy gyerekcipőben jár, mint minden más tudomány”, fölhördültek a magyar  professzorok, élükön Trencsényi-Waldapfel-lal. „ Elnézést Szerebrenyikov elvtárs, ezer bocsánat, - példásan megbüntetjük a fölszólalót” - ilyesmiket vinnyogtak. Szerebrenyikov megvetően végigmérte őket és elmennydörögte: „Maguk nem büntetnek meg senkit! A fiatal kollégának igaza van.” A forradalom leverése után ő mentette meg Domokos Pétert. Elvitte lektornak Leningrádba. Ott vészelte át a bosszúállás korát. 

Én is egyetemet váltottam! A kongresszust követte hamarosan a forradalom. A forradalomban is bebizonyosodott, hogy minden tudás, a legelvontabb is hasznunkra válhat.  A cseremisz katona nép. A cárok a cseremiszeket fölmentették a jobbágy szolgáltatások alól. Ehelyett katonáskodtak. Biztosra vettem, hogy Budapest utcáin is van belőlük. Amikor a köd miatt elcsitultak a fegyverek, egy éjjel kiabálni kezdtem cseremiszül. Már nem tudom mit, de nem sokkal a forradalmat követően megírtam a Párizsba emigrált Irodalmi Újságban.  Feleltek rá! Hasznosítottuk is a kapcsolatfölvételt. Nem lőttek ránk.  Budapesten befejeztem a történelem tanulást 1956- ban, és egyúttal  részt vettem a magyar történelem egyik jelentős szakaszának írásában!