Máté Imre "Földi Lény" - Költő, író, irodalmár

4 / 6 oldal

Aki költészetemet ismeri, bizonyára megesküdnék, hogy szerelmes verssel kezdtem volna költői pályafutásomat. Politikaival kezdtem, a „Dobol a kisbíró” cíművel. 

„Dobol a kisbíró, a dobot döngeti,

rossz kedvében veri.

Férfi, asszony, gyerek kifut az utcára,

hallani, megtudni, mi a parancs mára.

Be köll adni szénát, szalmát,

csigabigát, körtét, almát.

Holnap jönnek árpáért, zabért,

és forralják lassan, de biztosan a vért!” 

Tizennégy évesen a beszolgáltatás ihletett meg. Láttam, saját bőrömön is éreztem a rabszolgává „fölszabadított”, kifosztott paraszt nyomorúságát. Gimnazista koromban is írtam politikai tartalmú verseket, meg szerelmes verseket is, de nem áradtak belőlem, mert más dolgok is foglalkoztattak. Többek között a tudók hagyatéka, mendemondák, történetek. Begyűjtöttem egy „Hany Istók” balladát, egy verses elbeszélést pedig magam költöttem erről a furcsa lényről. A sajtóban 1954-ben jelentek meg először verseim. Az ELTE bölcsészettudományi karán kerültem kapcsolatba fiatal írókkal, meg idősebbekkel, „befutottakkal” is. Belecsöppentem az irodalmi hangulatba. Költői fejlődésemben - a formanyelvet illetően és esztétikai vonatkozásban egyaránt, sokat köszönhetek két tanáromnak, Füst Milánnak és Pándi Pálnak, a poétika tanárának. Az írók, költők közül Jékely Zoltán, Eörsi István, Képes Géza és Illyés Gyula vetettek rám ügyet. Illyés Gyula azt is észrevette és szóvá is tette, hogy falusi származásom nem predestinált „népi” íróvá. Rá is kérdezett. Lehet, hogy meg is bántottam válaszommal, mert azt mondtam neki: Én nem majori, nem pusztai vagyok, hanem falusi. Abból is nem a földtúró, hanem az állattenyésztő fajtából, ami ég és föld különbséget jelent mentalitás tekintetében.

Sok szerelmes verset írtam bölcsész koromban. Ezek címzettje „Mari” volt, Sárospatakon, Jakó Mária. Sok szonettet írtam neki. 

Mintha a sors a tehetségek színe-javát 1953-56 közé zsúfolta volna, velem egyidőben tanultak az ELTE-n Bölcs István, Gergely Ágnes, Gömöri György, Kabdebó Loránt, Kabdebó Tamás, Ladányi Mihály, Márton László, Papp Árpád, Pomogáts Béla, Román Károly, Sík Csaba – ha csak a pegazust nyergelőket említem. Az Egyetem rektora 1954-ben az „Egyetemi Ifjúság” c. újság irodalmi rovatának vezetésével bízott meg. Innen 1956 nyaráig „kitúrtak”. Ez úgy értendő, hogy más jelent meg a rovatban, mint amit én szerkesztettem. Ezt megelőzőleg az Újságíró Tanszék  „Toll” című lapjában lehúztak mint szürrealistát, expresszionista-idealista romantikust, aki nem a szocializmust építi. 

Barek elvtárs, egyetemi párttitkár egy ízben magához kéretett és szememre vetette „reakciós” magatartásomat. „Maga egy falusi gyerek, Máté elvtárs, tudja hol lenne maga ha nem szocializmusban élnénk, amit maga ellenségesen kritizál?” „Tudom Barek elvtárs. A Sorbonne-on!”- feleltem bosszúsan. Ő csak lesett. Úgy tűnik, helyesen értelmezte válaszomat. Barek elvtárs egyébként nem ártott senkinek. 

Még mielőtt kitúrtak volna az Egyetemi Ifjúság szerkesztőségéből, közkézre került egy versem, a „Szeretnék szél lenni” című. Talán meg is jelent valahol, mert a „Pártot”  nagyon fölháborította. Mert bár az IS benne volt, hogy eljátszadoznék a szoknyákkal, de az utolsó két sorában azt nyilatkoztam, hogy „szeretném letépni a hódítók zászlaját!” Ez meleg helyzetet teremtett, mivel egyébként is sok volt a rovásomon. Mentes Vilmos nevű történész évfolyamtársam oldotta föl a feszültséget. Az Egyetemi Ifjúságban kritikát írt költészetemről, kritikusan, ebben-abban elmarasztalón, de idézte ezt a versemet mint annak bizonyítékát, hogy együttérzek az elnyomott gyarmati népekkel. Mivel pedig Magyarország nem gyarmat, hanem fölszabadított boldog ország lett volna, így nem vonatkozhatott zászlótépő szándékom a vörös lobogókra. 

1956 szeptemberében I. Tóth Zoltán, a Bölcsészkar dékánja, a „Kolhoz” –kör alapítója (lásd: Máté  a forradalmár) úgy vélte, jó, ha az egyetemi reformmozgalom népi szárnyának saját folyóirata van. De nincs, tehát legyen! Ekkor alapítottuk a TISZTA  SZÍVVEL c. folyóiratot, melynek én lettem a főszerkesztője. (Többet erről is a Máté a forradalmár c. alatt) Ezzel magyarországi irodalmi szereplésem első szakasza lezárult. Hosszú időre a tiltott szerzők és művek listáján szerepeltem csak évtizedeken át.

Feleségemmel, Darázs Mária festőművésszel, akivel Győrben keltem össze, Münchenben kötöttünk ki. Ott, a „Látóhatár”  (később Új Látóhatár) köré csoportosult írók társaságában találtam meg irodalmi otthonomat. 

A PEN-klub révén, melynek 1958 óta tagja vagyok, kapcsolatba kerültem a párizsi, londoni magyar írókkal is. A Párizsba menekült „Irodalmi Újságban” is publikáltam. Irodalmi fejlődésem szempontjából nagy jelentősége volt az un. „öreg kultúrzsidók” barátságának, mint Fenyő Miksa, Ignotus Pál, Hatvany Bertalan, Kéri Pál, de minőségem javára váltak a katolikus költő Horváth Béla, vagy Szabó Zoltán, a „Cifra nyomorúság” írója is. Bikich Gábort is formáló erőim közt tartom számon. Jó költő is volt, de még jobb esztéta. Az összefogó erőt expolitikusok képezték, a helyszínen Borbándy Gyula, meg Molnár József, távolról Kovács Imre az Amerikába emigrált paraszt-párti politikus. Münchenben volt szerencsém megismerni Wass Albertet, a müncheni Újváry kiadó telefonján pedig Máray Sándort, aki Délamerikából hívott, hogy gratuláljon „Fölgyújtott farkú rókák” c. versemhez. Ez a Mózsi Ferenc, akkor Kanadában megjelenő, „Szivárvány” c. folyóiratában tétetett közszemlére. 

1974-ben elvállaltam a ”Vagyunk” c. folyóirat technikai szerkesztését, melyet a Ledermüller kiadónál Sz. Kanyó Leóna alapított. Ő jugoszláv állampolgár volt és konfliktusba került a rendszerrel. Nem engedték vissza Münchenbe. Ezért vállaltam a szerkesztést, és hozzájárultam a tartalom alakításához is. Népszerű családi folyóirat kerekedett belőle. Wass Albert ennél a kiadónál sokszor megfordult. 

A „nyugati” magyar irodalom hosszú  ideig külön életet élt, sok jó íróval, kevés igazán művelt olvasóval. Antológiákban adtunk életjelet hazafelé  magunkról. Egyszer, a hatvanas években elküldtem egy könyvre való  verset a Magvető kiadónak. Minden lapra szamárfület gyűrtek úgy küldték vissza egy levél kíséretében, melyben közölték velem, hogy nem ütöm meg mértéküket. A honi irodalom mértékét máig sem „ütöm meg”. Elsősorban költő vagyok, de író  és képzett irodalmár is, a nyelv- és irodalomtudomány magisztere. Mint kritikus függetlenedni tudok magamtól is és körvonalazni tudom költészetemet a magyar- és világirodalomban egyaránt. 

Lírám központi témája a szerelem. Szerelmi költészetem egyediségét a kritika csak azután ismerte föl, hogy németül is írtam és publikáltam verseket. Ezekből többet lefordítottak olasz nyelvre is. A magyar „műértő”, a két Kabdebót, Lorántot és Tamást kivéve nem ismert föl azon kívül semmit, minthogy eggyel többen acsarkodnak a kulturkoncon. A német és olasz kritika viszont fölismerte, hogy költészetemben a nő nem mint testi, de nem is mint lelki élvezeti cikk jelenik meg, hanem mint ember, istenasszony szinten, aki az inspiráció kútfeje minden vonatkozásban. Költészetem másik tartóoszlopa a társadalomkritika, a kemény, kevésbé lírai „odamondásoktól” a misztikába hajló aggodalomig, - széles skálán. E téren is behat költészetembe az a tény, hogy a rábaközi tudók neveltje vagyok.  

Antológiákban, folyóiratokban publikáltam 1966-ig. Ekkor egy ukrán kiadó, a müncheni „LOGOS” kiadta „Fehér förgeteg” c. verseskötetemet. Ezt követte 1982-ben a „Karneolszemű  macska fuvoláján” című, (Saját kiadóm, az ETANA és a HERP kiadó közös kiadása. Ez Buzády Tibor zsebéből táplálkozott.)  majd két évre rá, 1984-ben az „Így írtok künn” c. versparódia kötet. (Parabel kiadó) Ebben 51 „nyugati” költőt vettem tollhegyre. Magamat sem kíméltem. Kabdebó Lóri szerint „Nyakizmán Tökül unokája” c. önparódiám a legjobb irodalmi analízis Máté Imréről. Közben szaladtak az évek. Nagy időbéli hézagok! Mással voltam elfoglalva. Többek között mások műveinek kiadásával. 

Időközben németül is elkezdtem írni. Először prózát, humoros elbeszéléseket, és kb. két évtizednyi német kultúrközegben élés után verseket is. A buzdító, hajtó erő nem csak az olvasóközönség utáni vágy volt, hanem a szerelem is. A versek címzettje nem tudott magyarul, ezért kénytelen voltam szívét németül megszólítani. Mivel pedig irodalmilag nagyon képzett és igényes volt, rákényszerültem a magas színvonalra. Nyelvileg, tartalmilag, esztétikailag egyaránt. Ennek eredménye a „Licht und Tau”- Fény és harmat c. kötetem 1992 -ben. A „Parabel” kiadó jelentette meg. E kiadó üzemeltetője Balogh Tibor volt, aki egyébként is sokat költött az emigráció kultúrájára. Kötetemet ismertette a „Bayerische Rundfunk”, remek színészek, mint Hilde Linden, bevonásával. Fiatalok százaitól kaptam a leveleket, hogy megerősítettem hitüket a szerelem múlhatatlanságában. Többen egybe is keltek a könyv hatására. A „Szabad Német Alkotók Szövetsége” (FDA) fölkért, hogy lépnék be szervezetükbe. Beléptem. Esztendőre rá beválasztottak a vezetőségbe. Azóta is viselem e tisztséget. Én vagyok a külügyi előadó. Második német nyelvű kötetem a Wiesenburg kiadó gondozásában jelent meg 2002-ben „Der Marder kehrt zurück” –„A nyest visszatér” címmel. Az elmondott fejlemények évtizedeket ölelnek át, beleágyazva életem folyásába. Egyetemi tanulmányok Göttingenben, Münchenben, szakmunkás tevékenység, vállalatok alapítása, mint villany és fölvonó-szerelő cég, könyvkiadó, borpincészet és élénk családi élet, mely öt gyereket eredményezett. 

1993-ban a Magyar Írószövetség székházában mutatkoztam be a hazai közönségnek 37 év száműzetés után először. „A nyest visszatér” c. versemet is előadtam. Úgy éreztem, nem értették. Több folyóirat főszerkesztőjének is megajánlottam, hogy bocsátanék rendelkezésére verseket. A „C.E.T.” kapott csak rajtam, - Mezey András, a többi csak hümmögött, hogy majd mérlegelik, megfelelek-e színvonaluknak. A nyestes versről azt mondták, nem értik.

Gondoltam egyet, megírtam németül is és beküldtem a hildesheimi „Stadtlyrik”-nek nevezett nemzetközi irodalmi pályázatra. Erre egy tucatnyi országból futnak be művek. Alkalmanként 1000-1500 is, de csak 7-et díjaznak. Bekerültem a 7 közé! Ez 1999-ben történt. Azóta még három versem futott be Hildesheimben. 

Ennek kapcsán fölmerül a kérdés, hogy a kortárs magyar irodalom olyan magasan szárnyal-e a német fölött, hogy ami azoknak élvonalbeli, a magyarnak színvonalon aluli, vagy annyira alatta van a németnek, hogy annak a segge a horizontja. Az igazság valószínűleg az, hogy Magyarországon a szerzőt díjazzák, Németországban-mint minden művelt országban, a művet. ”Hát miért nem szóltál, hogy az a te műved?!” - mondták nekem egyszer magyar zsűritagok, amikor panaszkodtam, hogy megint nem díjaztak. 

Irodalmi kitüntetésem csak német van. Az FDA ezüst-kitűzője. Magyar nincsen, csak politikai. Tiszti kereszt, meg „Szabadság hőse”  érem, meg Győr-Moson-Sopron megye emlékplakettje. A PEN-Klub több ízben is fölterjesztett Kossuth díjra, - eredménytelenül. Ez kezdetben bántott, de amikor áttanulmányoztam a díjazottak névsorát, rájöttem, hogy a legmagasabb kitüntetés az enyém: nem vagyok köztük! 

Egy pályázatot mégis megnyertem Magyarországon is, 2000-ben. A Munkaügyi Minisztérium hirdetett pályázatot a munkaélettel kapcsolatos témára. Megírtam a „Légvár tavernája” c. elbeszélésemet. Tragikomikus elbeszélés a külföldön szerencsét próbáló fiatal magyar szakemberről. Elbeszéléseim többségét németül írtam és kivétel nélkül szatirikus művek. Folyóiratokban, rádióadásokban jutottak el a közönséghez. 2002-ben a pécsi Pannonia Kiadó megjelentetett tőlem egy közel 50 évet átfogó versválogatást „Vállunkon vízözönnel” címmel. Kötet esedékes német és magyar nyelvű verseimnek is, - az újabbaknak. Önéletrajzi visszaemlékezést is tervezek és egy forgatókönyvön is dolgozom –németül, mert egy német filmestársaság meg akarja életemet filmesíteni. Nem szépirodalom ugyan, de irodalmilag sem érdektelen a „Yotengrit”-könyvek négy kötete, melyeknek kiadását 2004-ben indítottam el. Ezekhez kötődik lazábban „Szarvasének” c. könyvem is, amely a magyar totemállat-kultusz földolgozása lírai igénnyel. 

Még nem zárult le semmi, ápolom szívemben az örök tavaszt!