Máté Imre "Földi Lény" - Máté a forradalmár

5 / 6 oldal

Forradalmár abból lesz, aki az elnyomást nem fogadja el mint természetes állapotot. Már gyerekkoromban lázadó voltam. Makacs, de nem erőszakos. Ezt a két tulajdonságot általában összetévesztik, mert lehet valaki makacsul erőszakos, de lehet ellenállóan makacs is. Sohasem nyifegtem-nyafogtam ha valamire rákívántam.  Fölnőttként sem tudtam örülni semminek, amit nem könnyedén, nem szívesen adtak. Viszont már mint kis kölyök sem tűrtem, ha például legszemélyesebb ügyeimbe avatkoztak. Gyereklogikával az orrtörlés is külső, erőszakos beavatkozás, vagy például a kibomlott cipőfűző megkötése. Egy ilyen beavatkozást elhárítandó történt, hogy megfeketedtem a dühtől. Orvost hívtak. „Mérges, akaratos a gyermek.” –állapította meg a doki. Valamit művelt velem, amitől színt kaptam újra. Hamarosan megint megfekedtem a dühtől. „Jaj, hamar orvost a Kisimrének!” Szerencsére éppen ott volt Anna néném, anyám testvére, nekem keresztanyám is. „Nem orvos köll ennek!”- mondá és jól elnadrágolt. Soha többé nem feketedtem meg a dühtől! Mert a macska is odavág a kiscicának, a kutya is belecsíp a kölykébe. Egy nem brutális seggrepacsi, vagy egy füles csodát tehet, de ártani semmiképpen sem árt, ellentétben a pszichológizált ejnyebejnyével.  A falusi gyerektársadalomban is vannak konfliktusok. Nem viseltem el az igazságtalanságot, az irigységet, a gyöngébbek bántalmazását, sem a madárfészkek lelketlen szétdúlását, kifosztását. Jómagam soha sem kötöttem bele másik gyerekbe. Vele örültem, ha öröm érte, vigasztaltam, ha bánat, de ha bántani próbált valaki, azt megtépáztam. Egyszer egy nálamnál esztendővel öregebbnek akkorát találtam visszaütni, hogy talicskán köllött hazatolni. Ritkán volt viszály, de ha volt az mindig az irigységre hajlamosakból indult ki. Már gyerekfejjel megtanultam utálni az irigy embert.  

A szülői házban sok szó esett a hazáról, a nemzetről, a szabadság eszméjéről. Nem véletlenül. Öregapáim mind két ágon az I. Világháborúban estek el. Apámat minduntalan hadba szólították. Fölvidék, Erdély, Kárpátalja, végül  Szovjetunió. Az orosz fronton esett el, 29 évesen. De „köztünk éltek” az 1848-as hős ősök is, akik Laky Döme, a csornai premontrei szerzetes szabadcsapatában jeleskedtek. Száz szónak is egy a vége, mink szabadságszerető  „nemzetbül valók” vagyunk. A Moszkvából dirigálást nem nekünk találták föl. Úgy többáttételesen sem, vagy talán még annyira sem, mintha direktben jöttek volna a napiparancsok. Mert a zsarnokság ott a rossznál is rosszabb, ahol meghunyászkodók vazallus láncolatán keresztül nehezedik az elnyomottra. Az oroszokra gyerek fejjel haragudtam, mert orosz golyó ölte meg apámat, de idővel arra a belátásra jutottam, hogy a muszka erről nem tehet. Ő védte a hazáját. Apámtól, aki oda ment, mert odavezényelték! Bizony, a többség nem gondolja máig sem át, hogy a Szovjetunió azért igázott le bennünket, mert mi német szövetségben megtámadtuk, de kivertek bennünket és el is foglalták szép Hazánkat. A bajt tetőzendő rémuralommal fönntartott társadalmi modellt erőltettek ránk. Nem tetszett nekem az a világ! Falumat, Maglócát is elérte. A nyilas vezér letette a különbözeti vizsgát és tanácselnök lett. A párttitkárságot elvállalta közkönyörgésre K. bácsi a bikagondnok és aránylag zavartalanul folyt az élet. Maglócát „Kis-Svájc”-nak mondták, majdnem-függetlensége miatt. Beszolgáltatni azért muszáj volt! Ez zavarta az idillt. Meg az sem tetszett, hogy félni kellett, tartani kellett a szánkat. Az öregebbek jól emlékeztek még a Tanácsköztársaság rémuralmára, de arra is, hogy itt a Rábaközben mozdult meg a nép először, levetni magáról a vörös rabigát. „Ezt megint megtehetnénk!”- gondoltam és már el is kezdtem főleg bősárkányi baráátaimmal szervezkedni. 

Barátaimmal, többségükben bősárkányiakkal összeesküdtünk a rendszer megdöntésére. Nagy Ferenc, Németh Alajos, Göncz Zsuzsanna, a csatárimajori Molnár Ferenc, Stift Károly a csikoségeri vadőrtanyáról voltak velem együtt a főkolomposok. Tizennégy évesek voltunk. A hős ősök mellett idolunk volt egy Varga Ernő nevű kortárs betyár, aki disszidálók százait segítette át az osztrák határon. Sokáig körözték, kergetőztek vele, de ő mindig megmajmolta üldözőit. Végül mégiscsak lelőtték. Nekem „legénykeresztapám” volt, mert én igen fiatalon avattatam legénnyé. Egyszer magával vitt fegyvereket rabolni Csatárimajorba. Ott a néhai uradalmi magtárat raktárnak használták a muszkák. Egy szál katona silbakolt az ajtajában. Őt kellet fejbeverni, hogy elaléljon. Elvállaltam a föladatot. Sikerült fegyvereket szereznünk. Nekem nagyon nyomta a lelkemet, hogy fájdalmat okoztam az orosz katonának, ezért meggyóntam Kövér Fidél premontrei szerzetesnek, aki a rend föloszlatása után Maglóca plébánosa lett. „Nagyot vétkeztem?” „Nem fiam. Ez hősies, hazafias tett volt. Az viszont cefet nagy vétek, hogy engemet kihagytatok belőle!” 

Az ellenállás, dacolás része volt az is, hogy „csakazért is” jártam hittanra gimnazista koromban is. „Bátor ellenálló” híremet azonban nem kockázatos megjegyzéseimnek, nem is dacoló magatartásomnak köszönhettem, hanem annak, hogy jó helyen, jókor, rosszul adtam össze egy számoszlopot. Nyaranta cséplőgép-ellenőrködtem. Hol kombájn, hol házról-házra vontatott cséplőgép mellett. Hagytam, hogy a gazdák lophassanak a sajátjukból. A farádi állami gazdaságban, ahol kombájn mellett írnokoskodtam, az történt, hogy a tizedespontot rossz helyre tettem, így a tízezrekből ezrek lettek. Az őszi árpatermés holdanként így csak 57 kiló lett, de az állami gazdaságok kókány gazdasági statisztikái között ez nem tűnt föl. Senki nem szólt semmit. Egy szép napon viszont megjelent anyámnál egy teherautó. Leraktak róla 10 zsák gabonát. „Remek fia van. Az Isten áldja meg. Tudunk a ház körül állatokat nevelni. Elhoztuk az ő részesedését is!”- mondák, mert szótlan cinkosságnak minősítették tévedésemet.  

Ilyen múlttal kerültem az érettségi után egyetemre. Nem akarom ismételni másutt elmondottaimat, de azt itt is megemlítem, hogy a mindenható Párttal sok konfliktusom volt. Sőt az ÁVH-val is. Néhányszor megesett, hogy finn küldöttségeknek tolmácsoltam. Egy finn kommunista följelentett, hogy gyaláztam volna a népi demokráciát  és a szovjet hadsereget is. Beidéztek a Fő-utcára. „Nem tudok perfekt finnül, - valamit félreérthettek!”- így védekeztem. A kihallgatóm körülnézett, közel hajolt hozzám.”Nem értették félre. Magának igaza van, de vigyázzon a szájára!” Megúsztam!  

A reformmozgalmak 1955 őszén már erős szárnyon csapongtak. Az ELTE-n két egymással vetélkedő reformista csoport volt. Egy felől az „Urbánusok”, másfelől a „Népiek”. Az urbánusok „emberarcú szocializmust” akartak, mink népiek pedig szabad nemzetet egy olyan társadalmi renddel, melyben mindenkinek saját véleménye lehet. Valójában egy jó értelemben vett liberalizmust. A népi szárny intellektuális magvát képezte a „kolhoz”  néven ismert csoportosulás, melyet I. Tóth Zoltán a bölcsészkar dékánja szervezett meg. Molnár József történész tanársegéd, meg Varga János dékán helyettes segítették ebben. A „Kolhozban”  Molnár, akit „Latin tanár” néven emlegettünk, mert ő  vizsgáztatott középkori szövegolvasásból, engemet hadászati megoldások tanulmányozásával bízott meg. Én lettem a „Tiszta szívvel”  folyóirat főszerkesztője is. Ez 1956. október 6.-án jelent meg.  Román Károly vállalta a felelős szerkesztő címet. A szerkesztőség további tagjai: ifj. Domokos Pál Péter, Kabdebó Loránt, Szakács Károly, Veress Károly. Rajk újratemetésén, október 6.-án osztogattuk a Hősök terén. Ebben jelent meg „A szent tehenek c. versem, de Harsay György „Eppur si move” című tanulmánya is, melyben kerekperec kimondja, hogy Rákosi Mátyás és Farkas Mihály gyilkosok. Ott, a Rajk temetésén szerveztük meg a Képzőművészeti Főiskolásokkal karöltve a Népköztársaság történetének első tüntetését. Ezt a tüntetést, mely a szovjet követség előtt is elskandálta, hogy „ ruszkik haza!” (Andropov kis híjján bilire roskadt félelmében), ki akarta sajátítani, mint saját hősies akcióját Antall József - akkor tanár, a Váltás után miniszterelnök. Annyi igaz, hogy Rajk temetésére kivezényelte diákjait, de a tüntetéshez csatlakozást megtiltotta nekik! Ebből a történetből érthetjük meg, miért kaptam én Antall országlása idején egyszeri be-kiutazásra 30 napos vízumot! Úgy tűnik, az ÉRDEM-ORZÁS, a zsákmányelragadás intellektuellizált formája gyakoribb, mint gondolnók! Jómagam megéltem Antallal, mostanában meg frissen a Yotengrit Egyház hiénakutyáival. 56 októberében volt egy másik veszélyes akcióm is, de arról „Máté a nyelvész, történész” skatulyában regélek. 

A forradalmat kiprovokálták. Egy hónappal a forradalmat megelőzőleg írtam egy verset. Talán publikáltam is, de valahogyan ismerté vált. 

„Rozsdásodik az ősz már 

vérvörösen.

Itt ott vérfolt csillog

a leveleken. 

Ha lehullik a földre

a sok levél,

szomorú lesz az utca

és csupa vér.” 

Benke Valéria megkérdezte, hogy „mondja drága Imre, ez olyan költői izé, vagy terveznek valamit?” Őt a professzorom lányának a házibuliján ismertem meg, akinek osztálytársa volt. Nem tudtam kicsoda, micsoda, de tetszett nekem mint nő. Azt hittem, hogy újságíró. Nos, ő figyelmeztetett arra is, hogy a „Kolhozt” figyeltetik, meg arra is, hogy „EZEKNEK” (értsd a Rákosi-Gerő klikket) jól jönne egy leverhető lázadás, mert bizonyíthatnák Moszkva felé, hogy szükség van rájuk.” Értelmileg idézem, de ilyenképpen is hangzott. Meg is csinálták amit akartak, csak nem forradalmacska kerekedett  belőle, hanem szabadságharc. A népiek meg az urbánusok vetélkedését nyergelték meg.  Mint ismeretes, az urbánusok túl akarták licitálni a népieket, a „kolhozt” és szimpátiatüntetést terveztek a lengyelek javára egy szovjet-lengyel politikai feszültség kapcsán. A Beck/Germuska könyvben („Forradalom a Bölcsészkaron”) az áll ezt illetően, hogy „Gömöri György (urbánus vezéralak) fölvetette a tüntetés gondolatát és Máté Imre egyetértett vele.” Nem értettem egyet, ami majdnem MEFESZ-es mandátumomba került, de végül is beleegyeztem, „az egység kedvéért.” A MEFESZ három fős vezetőségébe választottak, annak dacára, hogy népszerűségem nagyot zuhant, mivel a tüntetés ellen érveltem. (A MEFESZ-triumvirátust Gömöri György, Máté Imre és Wald Pál képezték. IRWING angol történész is így tudja. Azóta mátétlanították a Forradalom történetének ezt a fejezetét is.) 

Létezik egy írásom, „A vörös bölcsész” címmel. Ez egy önéletrajzos visszaemlékezés. Vázlat egy könyvhöz, ami a forradalom ötvenedik évfordulójára jelent volna meg, mint jónéhány könyv mások tollából, méghozzá állami támogatással, de az enyémre már nem jutott pénz. Abban élményszerűen emlékezem. Engedtessék meg, hogy ehelyütt szárazabb lehessek. ----A forradalom kirobbant, én fegyvert fogtam.  A Nemzetőrség kötelékében irányító szerepem volt. A „parancsnok” szavat nehezen viselem el. Én olyan vezér voltam, aki előrenyomuláskor elöl járt, visszavonuláskor hátul. 

Sok és sokféle élményem volt. Szomorú, vidám, félelmetes, mindenféle és sokféle emberi karaktert is megismertem. Olyan harcosokat is, akik ma is szerepet játszanak a közéletben. Köztük Wittner Máriát, Drábik Jánost.  Wittner Máriát, ezt a hős asszonyt gyalázta nemrégiben egy fiatal politikus. Nincs igaza, de nem ez a fölháborító, hanem a respekt, a tisztelet hiánya a nemzetért életét kockáztatóval szemben. Ez sajnos általánosítható jelenség a magyar társadalomban. Erre nem magyarázat, hogy az iskolában, mint „ellenforradalomról” tanult 56-ról. Azóta megtanulhatta volna az igazságot és ennek a forradalomnak világot formáló jelentőségét is. Drábikra, Janikára ha emlékezem, 100 kövér lúd jut eszembe. Janika volt a Jogi Karon berendezett hadtáp felelőse. Tudni illik, hogy a forradalom idején a VIDÉK,  Isten nevében szállította az élelmet Budapestre. Mink is kaptunk belőle, bölcsészkari lövészek. Egyszer 100 ludat kaptunk, de nem tudtunk velük mit kezdeni. Drábik megoldotta a problémát! Áttörette a falat a teológiai főiskola felé és a kispapokkal részesedés fejében elkészíttette a libasültet.  

Mozgalmas idők voltak azok! Kétszer fogságba estem, egyszer szitává lőtték a kalapomat, egyszer csuklón lőttek és megnyilatkozott a rádióban Mindszenty bíboros. „Harmadik csapásnak”  neveztem el rádióbeszédét. A másik két csapás volt számomra a Tűzszünet, meg a kilépés a Varsói Szerződésből. Tűzszünetet akkor kötöttek, - máig sem tudom miért éppen akkor - amikor mink voltunk fölényben. Kilépni a katonai szövetségből a lehető legdilettánsabb diplomáciai húzás volt. Azt köllött volna mondanunk, „örök barátság, szövetség, csak menjetek haza!” Mindszenty beszéde pedig egyrészt ürügyet adott a szovjet beavatkozásra, másrészt sok harcosnak kedvét szegte. Nem azért harcoltunk, hogy a kötelező pártszemináriumot kötelező litánia váltsa föl. Nem tartottam magamat a tűzszünethez. Ezért mikor Gömörivel és Wald Pállal nála jártunk a Parlamentben, meg is dorgált Nagy Imre. Én készültem és föl is készültem az orosz támadásra. Kabdebó Tamás, aki regényfigurát (is) csinált belőlem, ezt meg is írta visszaemlékezéseiben.

November 4.-én meg is jött Moszkva válasza a Hercegprímás beszédére és Nagy Imre szerződésbontására egy csomagban. Ekkorra már föladtam a hidak ellenőrzését és a fehérvári úton vártam az orosz páncélosokat. Pedig egy futár levelet hozott „A vörös  Bölcsésznek” címezve, hogy „Ez a támadás kivédhetetlen! Vonuljon hadával a Pilisbe!” Aláírás: Dudás. Nem tudtam név-e, ragadvány név-e. A forradalomban ismérvek alapján ragadtak nevek. Pongrátz Gergelyt Bajusz néven említették, engemet „Vörös Bölcsész”-nek tituláltak.  Ehhez hajam színe és mellényemé egyaránt hozzájárulhatott. Nem követtem az utasítást. Maléterét sem! A Corvin-köziek sem, a délbudapesti harcok vezéralakja, Oltványi László sem. Nem bíztunk Maléterben, különösen attól kezdve nem, hogy vezérkarába integrált olyan alakokat, mint Kovács István altábornagy a budaörsi Híradóslaktanyából, akinek én is voltam hadifoglya. Maléter pedig őrnaggyá léptetett elő, csak úgy kapásból, mintha csak barackot nyomott volna a fejemre.  

Megérkeztek a muszkák! Éktelen csörömpöléssel. Ez a zaj általában megfélemlíti az ellenfelet.   A magyarban viszont ellenkező hatást vált ki. „Zeng, dörög az ágyú, csattog a kard, ez lelkesíti csatára a magyart!” Sokan voltak. Ők nem akartak elfogyni, a mi hadi készletünk pedig elfogyott. Elhagytuk a harc mezejét. „Ne ürítsük ki az országot. Ti menjetek haza és kenjetek mindent azokra, akik elestek vagy száműzetésbe kényszerültek. Én most Győrbe megyek, de ha idegenbe kényszerülnék is, visszajövök!”- E szavakkal búcsúztam bajtársaimtól, köztük Papp Árpádtól, akire karabélyom tett mély benyomást. Dióverőnek csúfolta. 

Darázs Máriával fölkapaszkodtunk egy Győrbe tartó teherautóra és a reggeli kávét már Szigethy Attila társaságában szürcsöltem. Marika sántított. Láblövése nem volt veszélyes, de fájdalmas.

Szigethy volt a Dunántúli Nemzeti Tanács elnöke. Őt arra vettem rá, hogy mozgósítsunk és alakítsunk ki frontvonalat. A besorozott harcos katona. Nem kezelik lázadónak. Ezt ő jónak találta, csak fegyver is szükséges lett volna hozzá. Az meg nem volt. Szigethy a Németországban állomásozó amerikaiakhoz fordult. Azok azzal mentették ki magukat, hogy nem jöhetnek át a semleges Ausztrián. Ekkor ARTYUK orosz tábornok azt a javaslatot tette az amerikaiaknak, hogy ő látszatbevonulással megsértené a négyhatalmi egyezményt. Ez följogosítaná az amerikaiakat is arra, hogy be- és átvonuljanak. Nem mentek bele, sőt Artyukot föl is adták Moszkvában. Úgy hallottam, kivégezték emiatt. Még nincs róla utca elnevezve Győrben… 

Szigethy Attila ekkor ezt mondá nekünk: „Nincs értelme Győrt azért porrá lövetnünk, hogy két héttel tovább tartson a forradalom! Menjetek külföldre, mert a halott hősök nem használnak a nemzetnek!” Összeadott bennünket. Még elmentünk Maglócára, elbucsuzni anyámtól, hugomtól, atyafiságomtól. Mielőtt átléptük volna a határt, zsebembe gyömködtem egy marék rábaközi földet. Acsalag tornyában delet harangoztak, amikor átléptük a határt. November 12.-én, pontosan ma 55 évvel ezelőtt.(2011.nov.12.) 

(A kép Darázs Mária festménye Máté Imréről, fél évvel a forradalom után.)