Darázs Mária
Zsebők Csaba - 2013. október 22., kedd
1956. Az írott szó és a mögötte búvó értelmiség nélkül nem lehetett volna forradalom – október 23. előtt független folyóirat indult
A legendás Tiszta szívvel című folyóirat mindössze egy számot ért meg, 1956 októberében. Az egyetemi lap bázisát jelentő Kolhoz Körről vagy szerveződésről többen megírták emlékeiket. Az „elbeszélt történelem” módszerét segítségül hívva, két főszereplő, Kabdebó Lóránt és Máté Imre visszaemlékezéseiből, továbbá Borsodi Csaba tanulmányából szemezgetünk.
A Kolhoz Körrel Borsodi Csaba Az ELTE Bölcsészettudományi Karának története című munkájában részletesen foglalkozik. „A Kádár-korszakban megjelent, 1956-ot ellenforradalomnak megíró munkák a forradalom előkészítőjének tekintették, az ellenforradalmi erők élcsapatának, más munkák jelentéktelen mellékvonalnak. A magukat a körhöz tartozóknak vallók közül vannak, akik szervezett csoportnak, vannak, akik vitatkozó alkalmi társaságnak tekintik. Eredeti írásos forrásunk nincs, nem is lehet a csoportról, ezért a visszaemlékezések alapján lehet megpróbálkozni valamilyen képet adni a szerveződésről. Az gyakorlatilag minden visszaemlékezésből, írásból kiderül, hogy központi alakja a csoportnak Molnár József, a Történelem Segédtudományi Tanszék tanársegéde (…), legtöbb visszaemlékező a tanárok közül a csoporthoz sorolja Tóth Ede tanársegédet, Varga János dékánhelyettest, Szabad Györgyöt és végső soron a kar vezetőjét, I. Tóth Zoltán dékánt is” – írja Borsodi. Felhívja a figyelmet, hogy az oktatók nagyobb része az új munkás–paraszt származású értelmiség reprezentánsai, a hallgatók többsége is vidéki. „Az összetartó erő is ez, a vidéki származás, az otthon szerzett tapasztalatok, a propaganda és a falusi, vidéki városi valóság közötti kiáltó ellentét. (…) A tagság első jelentősebb önálló lépése az 1956. március 15-i ünnepség volt” – olvasható a tanulmányban.
Az ünnepséget a Régi Országház vendéglőben tartották a Várban, az Országház utcában. „Más, a korszakban megszokottól jelentősen eltérő megemlékezés volt, és szokatlan is, hogy egyetemi hallgatók oktatóikkal együtt a hivatalostól eltérő megemlékezést tartottak” – fejtegeti Borsodi Csaba.
Kabdebó Lóránt – akkor egyetemi hallgató – így emlékezik az étteremről és az ott történtekről: „Mi Kolhoznak neveztük, ekként szőttek utóbb legendákat – sokáig ellenében – a történészek. (…) Először csak elvétve, alkalmanként, Eötvös kollégisták, főként történészek jártak ide sörözgetni. Tanáraik hívogatták őket, akik a közeli „ÓL”-ban kutatva, a Levéltárban, fedezték fel az elhanyagolt csehót a maguk számára.” Kabdebó felidézi, hogy ’56. március 15-én a különteremben gyülekeztek. „Dékánunk, I. Tóth Zoltán fiatalon már ősz hajú előadói alakja örökre belemaródott emlékezetembe. Szakács Sanyi (ma: Szakács Sándor történészprofesszor) értekezett a márciusi pontokról. (…) Akkor úgy hallgattam őket, mint akik másképpen beszéltek, mint ahogy ez szokás volt az egyetemen. Rólunk folyt a beszéd, aggályosan, eljövendő életünkről” – ecseteli Kabdebó.
Az ekkoriban ugyancsak egyetemista Máté Imre visszaemlékezésében leszögezi: „A dékán és a dékánhelyettes, I. Tóth Zoltán, illetve Varga János szervezésében már működött az összeesküvés határán mozgó, Kolhoznak nevezett klub, a népi szárny mozgatója. Ennek az alig húsz főt számláló, de igen hatékony társaságnak én is tagja voltam.” Mint megjegyzi: „A Kolhoz (ez fedőnév) 1956-ban érettnek látta az időt más egyetemekre is becsempészni reformgondolatainkat, forradalmi elképzeléseinket. Domokos Péternek meg nekem a Képzőművészeti Főiskola jutott. Ott ösmertem meg Darázs Máriát, akibe visszavonhatatlanul beleszerettem, aki a forradalom idején fegyvertársam volt, s azóta öt gyerekem anyja, társam szerelemben, eszmében, esztétikában. A képzőművészeti főiskolások nélkül nem történt volna meg az október 6-i tüntetés, amely a forradalom kirobbanásának kulcsa.”
Máté a legendás folyóirat születését is megidézi. „Mivel befolyásunkat az Egyetemi Ifjúság című újságnál elvesztettük, befolyásunk az egyetem ifjúságára pedig nőtt, elhatároztuk saját, független folyóirat kiadását. Ezért alapítottuk a Tiszta szívvel című folyóiratot, melynek főszerkesztője voltam. Megjelenését október 6-ra időzítettük, Rajk újratemetésének napjára” – taglalja Máté Imre.
Kabdebó Lóránt szerint kora ősszel a Kolhozban tervezték meg, hogy folyóiratot indítanak. „Persze mi nem egyetlennek terveztük, hanem egy majdan nagy jövőjű folyóirat első számaként hoztuk össze bele az írásokat. (…) Csak ismét egyetemi polgárként akartunk élni, hozzászólni a világ, a kultúra, a tudomány dolgaihoz. Ezért is alakítottuk »Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karai irodalmi és tudományos diákköreinek című folyóiratot«. Szerkeszti az ideiglenes szerkesztőbizottság. Tagjai: Máté Imre főszerkesztő, Román Károly felelős szerkesztő, ifj. Domokos Pál Péter, Kabdebó Lóránt, Szakács Sándor, Veres Károly. (…) Máté Imre, a vörös hajú, türkizkék szemével szenvedélyesen vitatkozó költő finnugor nyelvésznek készült, mint ahogy annak készült távoli rokonom, a felettünk kettővel járó Kabdebó Tamás is, Imre életútjának és verseinek kitűnő hangoltságú esszébefoglalója, és az lett az itthon maradt finnugrász professzor, Domonkos Pál Péter is, a nagy zenetudós lángolóan nemzeti érzelmű fia. Máté Imre és kedvese utóbb külföldre kerültek, kellett is távozniuk, hiszen a fegyveres harcban végig részt vettek” – így tekint a múltba Kabdebó.