Kabdebó Lóránt: Önéletrajztöredék

Kabdebó Lóránt: Önéletrajztöredék

Máté Imre

Valaha együtt szerkesztettünk egy egyetlen számot megért folyóiratot, az 1956. októberében megjelent Tiszta szívvelt. „Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karai irodalmi és tudományos diákköreinek folyóiratá”-t. „Szerkeszti az ideiglenes szerkesztőbizottság. Tagjai: Máté Imre főszerkesztő, Román Károly felelős szerkesztő, ifj. Domokos Pál Péter, Kabdebó Loránd, Szakács Sándor, Veres Károly”. A szerkesztőség tagjai az úgynevezett kolhoz körösek közül kerültünk ki.

Máté Imre utólagos emlékezéseiből és személyes elbeszéléséből tudom: az Egyetemi Ifjuság irodalmi rovatának vezetését volt kénytelen elhagyni, mivel sorozatosan negligálták az ő összeállításait a rovatban.

Máté Imre, a vörös hajú, türkizkék szemű, szenvedélyesen vitatkozó költő finnugor nyelvésznek készült, mint ahogy annak készült távoli rokonom, a felettünk kettővel járó Kabdebó Tamás is, Imre életútjának és verseinek kitűnő hangoltságú esszébefoglalója, és az lett az itthon maradt finnugrász professzor, Domonkos Pál Péter is, a nagy zenetudós lángolóan nemzeti érzelmű fia.

Én Máté Imrét akkor csak távolról ismertem, a Kolhoz összejöveteleiről. Csak annyit tudtam róla, hogy kedvesével, aki utóbb Franciaországban neves festőművész lett, külföldre kerültek. Kellett is távozniuk, hiszen a fegyveres harcban végig részt vettek. Csak később mesélte el, hogy Győrben még a forradalom utolsó mozzanataiban is részt vettek Szigethy Attila mellett, aki búcsúzásként elöljáróként házastársakká nyilvánította őket, ezt a tényt pecséttel ellátva vezette be személyi igazolványaikba, nehogy menekültként külföldön elválasszák őket egymástól.

Utóbb persze hallottam verseiről, és tudtam, hogy mint egyetlen kétnyelvű költő nagy Németországban (német díjakat is nyert német nyelvű verseivel) az általam is biztatott Báger Gusztáv verseiből sikerült válogatást „nemesített” német nyelvű alkotásokká.

Mégis meglepetést okozott, amikor a minap egy koradélutáni telefonnal Münchenből hívott fel, invitálva válogatott verseinek írószövetségbeli bemutatójára. Félálomból ébredve próbáltam azonosítani negyvenöt év távlatából: München, a költő vagy-e, vörös-e még a hajad. Amikor megnyugtató válaszokat kaptam, én meg majdnem egészében kívülről elmondtam neki a Tiszta szívvelben közölt valahai versét, megéreztem hirtelen: mi, akik ott egymás mellett izgultuk végig az ’56-os év eseményeit a forradalom előtt, - félszázad múltán is összetartozunk.

A Pannon Könyvek kiadásában megjelent Vállunkon vízözönnel (Válogatott költemények 1955-2002) kötettel Máté Imre ismét hazai költőként jelent meg olvasói számára. Hadd idézzem fel a folyóiratunkban megjelent versét, amely a magyar költészetet reprezentáló képzeletbeli antológiának örök darabja. Legalábbis számomra. Hallgató környezetem mindig hiteles műalkotásként fogadta el a verset.

A szent tehenek

Áll a vonat, a nyílt pályán kint vesztegel,

az indítóhoz nyúlni senki sem mer.

A szíveken vakhit és szent tisztelet ül,

aki morog is, csak a foga közül.

A mozdony rikolt, de még rikoltása sem mer

átbukfencezni a szent teheneken.

Mert senki sem tudja, hogy mik is ezek, --

Tehénistenek-e, vagy istentehenek.

Csámcsognak bambán, ravaszul hunyorognak,

s pár lépést tesznek előre, -- holnap.

A tömeg ujjong, és csikordul máris a fék.

Rozsdás, nyikorog, de fordul a kerék.

Még el sem indul, a néhány hájas barom

újra csak ott fekszik a vágányokon.

S van még aki a sínre abrakot dob nekik!

Igaz, mások az ostort emlegetik!

Ami lényegi változtatás: a folyóiratban: „s pár lépést tesznek előre holnap”, a mostani, kötetben megjelent változat jobban élezi ki az iróniát, és feltűnőbb benne a taktikázgatásra utaló elutasítás. Ennyiben érettebb a mai költő, történelmi tapasztalatban és stilisztikai megérzésben.

Elnézést, ha egy ifjúkori vers esetében ennyire komolyan veszem a filológiát: meg kell adnom neki, ami a nagy verseknek kijár. Persze lehet, hogy a történelmi pillanat kellett, hogy kiváltsa a költemény magasfeszültségét, de költője teljes nyelvi érettséggel tölti meg választott formáját.

*

Az itthoni válogatás jól sikerült, párhuzamosan olvasom az 1982-es Karneolszemű macska fuvoláján című Münchenben kiadott kötetét. Szerencsés ötlettel hátulról kezdtem olvasni verseit. Valahogy azt sugallta rokonom bevezető tanulmánya. Az érdekelt, most hol tart ez az ember. Kérdeztem a verseitől: ezt a korai – egyszerre balladás és mítoszi – érettséget hogyan tudta felhasználni a távolban. Furcsa módon úgy, hogy a formai feszesség kitöltése helyett egy gondolati feszességet alakít a versben, amely mögött persze ott zenél az elhagyott formafegyelem is. Így lett egyszerre formatartó és formabontó, miközben –  tanult nyelvészként – a grammatika logikát követő formáltságát teszi meg verse hátterévé. Sinka István nyelvén beszél, de a haikuk minden dekórumot elvető szép logikáját fejleszti ki verseiben. Nem hagyományosan klasszicizál (ezt is tudja persze), hanem született klasszikusként alakít maga köré olyan világot, amelyet sem a megszokás, sem a megromlott világ nem tud megzavarni. Zavarja persze, de megzavarni nem tudja. És ez egy csodálatos adottság. Benne él a természetes élet folyamatosságának öntudata. A megromlott világ után, a létezéssel harmonizáló világ visszatérését – nem várja, hanem – tudja. Benne érzi mai eseményeiben, történeteiben. Ugyanakkor a természeti harmóniának ez az önmagát visszakövetelő ereje tele dúlt vibrálással. A nyest visszatért című verséről nemcsak barátja ír lelkes sorokat (Kabdebó Tamás: „Ez utóbbi víziója olyan erős, jövendőmondása olyan félelmetes, hangja olyan gyantás, felhangja olyan lidérces, hogy nem vonhatom ki magam hatása alól hátralévő napjaimra”), de német változatával a hildesheimi nemzetközi lírai pályázat nyertese lett.