Kabdebó Lóránt: Önéletrajztöredék

Kabdebó Lóránt: Önéletrajztöredék

Máté Imre

Valaha együtt szerkesztettünk egy egyetlen számot megért folyóiratot, az 1956. októberében megjelent Tiszta szívvelt. „Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karai irodalmi és tudományos diákköreinek folyóiratá”-t. „Szerkeszti az ideiglenes szerkesztőbizottság. Tagjai: Máté Imre főszerkesztő, Román Károly felelős szerkesztő, ifj. Domokos Pál Péter, Kabdebó Loránd, Szakács Sándor, Veres Károly”. A szerkesztőség tagjai az úgynevezett kolhoz körösek közül kerültünk ki.

Máté Imre utólagos emlékezéseiből és személyes elbeszéléséből tudom: az Egyetemi Ifjuság irodalmi rovatának vezetését volt kénytelen elhagyni, mivel sorozatosan negligálták az ő összeállításait a rovatban.

Máté Imre, a vörös hajú, türkizkék szemű, szenvedélyesen vitatkozó költő finnugor nyelvésznek készült, mint ahogy annak készült távoli rokonom, a felettünk kettővel járó Kabdebó Tamás is, Imre életútjának és verseinek kitűnő hangoltságú esszébefoglalója, és az lett az itthon maradt finnugrász professzor, Domonkos Pál Péter is, a nagy zenetudós lángolóan nemzeti érzelmű fia.

Én Máté Imrét akkor csak távolról ismertem, a Kolhoz összejöveteleiről. Csak annyit tudtam róla, hogy kedvesével, aki utóbb Franciaországban neves festőművész lett, külföldre kerültek. Kellett is távozniuk, hiszen a fegyveres harcban végig részt vettek. Csak később mesélte el, hogy Győrben még a forradalom utolsó mozzanataiban is részt vettek Szigethy Attila mellett, aki búcsúzásként elöljáróként házastársakká nyilvánította őket, ezt a tényt pecséttel ellátva vezette be személyi igazolványaikba, nehogy menekültként külföldön elválasszák őket egymástól.

Utóbb persze hallottam verseiről, és tudtam, hogy mint egyetlen kétnyelvű költő nagy Németországban (német díjakat is nyert német nyelvű verseivel) az általam is biztatott Báger Gusztáv verseiből sikerült válogatást „nemesített” német nyelvű alkotásokká.

Mégis meglepetést okozott, amikor a minap egy koradélutáni telefonnal Münchenből hívott fel, invitálva válogatott verseinek írószövetségbeli bemutatójára. Félálomból ébredve próbáltam azonosítani negyvenöt év távlatából: München, a költő vagy-e, vörös-e még a hajad. Amikor megnyugtató válaszokat kaptam, én meg majdnem egészében kívülről elmondtam neki a Tiszta szívvelben közölt valahai versét, megéreztem hirtelen: mi, akik ott egymás mellett izgultuk végig az ’56-os év eseményeit a forradalom előtt, - félszázad múltán is összetartozunk.

A Pannon Könyvek kiadásában megjelent Vállunkon vízözönnel (Válogatott költemények 1955-2002) kötettel Máté Imre ismét hazai költőként jelent meg olvasói számára. Hadd idézzem fel a folyóiratunkban megjelent versét, amely a magyar költészetet reprezentáló képzeletbeli antológiának örök darabja. Legalábbis számomra. Hallgató környezetem mindig hiteles műalkotásként fogadta el a verset.

A szent tehenek

 

Áll a vonat, a nyílt pályán kint vesztegel,

az indítóhoz nyúlni senki sem mer.

 

A szíveken vakhit és szent tisztelet ül,

aki morog is, csak a foga közül.

 

A mozdony rikolt, de még rikoltása sem mer

átbukfencezni a szent teheneken.

 

Mert senki sem tudja, hogy mik is ezek, --

Tehénistenek-e, vagy istentehenek.

 

Csámcsognak bambán, ravaszul hunyorognak,

s pár lépést tesznek előre, -- holnap.

 

A tömeg ujjong, és csikordul máris a fék.

Rozsdás, nyikorog, de fordul a kerék.

 

Még el sem indul, a néhány hájas barom

újra csak ott fekszik a vágányokon.

 

S van még aki a sínre abrakot dob nekik!

Igaz, mások az ostort emlegetik!

 

Ami lényegi változtatás: a folyóiratban: „s pár lépést tesznek előre holnap”, a mostani, kötetben megjelent változat jobban élezi ki az iróniát, és feltűnőbb benne a taktikázgatásra utaló elutasítás. Ennyiben érettebb a mai költő, történelmi tapasztalatban és stilisztikai megérzésben.

Elnézést, ha egy ifjúkori vers esetében ennyire komolyan veszem a filológiát: meg kell adnom neki, ami a nagy verseknek kijár. Persze lehet, hogy a történelmi pillanat kellett, hogy kiváltsa a költemény magasfeszültségét, de költője teljes nyelvi érettséggel tölti meg választott formáját.

*

Az itthoni válogatás jól sikerült, párhuzamosan olvasom az 1982-es Karneolszemű macska fuvoláján című Münchenben kiadott kötetét. Szerencsés ötlettel hátulról kezdtem olvasni verseit. Valahogy azt sugallta rokonom bevezető tanulmánya. Az érdekelt, most hol tart ez az ember. Kérdeztem a verseitől: ezt a korai – egyszerre balladás és mítoszi – érettséget hogyan tudta felhasználni a távolban. Furcsa módon úgy, hogy a formai feszesség kitöltése helyett egy gondolati feszességet alakít a versben, amely mögött persze ott zenél az elhagyott formafegyelem is. Így lett egyszerre formatartó és formabontó, miközben –  tanult nyelvészként – a grammatika logikát követő formáltságát teszi meg verse hátterévé. Sinka István nyelvén beszél, de a haikuk minden dekórumot elvető szép logikáját fejleszti ki verseiben. Nem hagyományosan klasszicizál (ezt is tudja persze), hanem született klasszikusként alakít maga köré olyan világot, amelyet sem a megszokás, sem a megromlott világ nem tud megzavarni. Zavarja persze, de megzavarni nem tudja. És ez egy csodálatos adottság. Benne él a természetes élet folyamatosságának öntudata. A megromlott világ után, a létezéssel harmonizáló világ visszatérését – nem várja, hanem – tudja. Benne érzi mai eseményeiben, történeteiben. Ugyanakkor a természeti harmóniának ez az önmagát visszakövetelő ereje tele dúlt vibrálással. A nyest visszatért című verséről nemcsak barátja ír lelkes sorokat (Kabdebó Tamás: „Ez utóbbi víziója olyan erős, jövendőmondása olyan félelmetes, hangja olyan gyantás, felhangja olyan lidérces, hogy nem vonhatom ki magam hatása alól hátralévő napjaimra”), de német változatával a hildesheimi nemzetközi lírai pályázat nyertese lett.

A nyest visszatért

Bérház gerincén karcsú nyest,

galambfival szájával kényesen végigsétált.

 

Ő már visszatért.

Szil-odvak, nádpajták szelemenfáinak ura

birtokába vette a betonvárost.

 

Az élet nem hódolt meg

                                   üvegnek,

                                   cementnek,

                                   kátránynak,

                                   guminak,

                                   műanyagnak,

                                   vasnak!

 

Faragott fák városán

                                   faragatlan fák vesznek erőt,

melyek a Nap serlegéből

                                    isszák a fényt!

 

Sas vijjog, sasnak kerecsen felel

erkélyekről, teraszokról, ahol most

versenyt ordítanak rádiók, zenegépek

és sörét vedeli egy megválthatatlan,

szimpla lelkű emberfajta.

 

Az aszfaltot gyöp veti szét,

romházak között őzbak nyomába

farkasfalka ered.

 

Csapdát vetni ember csak

holt városainak peremén merészel.

Kísértetek tanyái lesznek

a rombadőlt kőrengetegek.

 

Viharos éjszakákon neonreklámok gyúlnak,

                                   sziréna süvít,

                                   autóduda bőg,

                                   villamos csönget,

                                   fegyver durran,

                                   rendőr sípol,

                                   haldokló nyög

és tűsarkú cipőben félmeztelen

lidérc-utcalány

eltévedt vadászt csal úttalan útra.

Ő meg az ónos bűbájból ocsúdván,

a nyestet pillantja meg először,

ki útját keresztezi bátran, -

és győzedelmesen.

Madách látomásától a Szabó Lőrinc-i Kalibán-átkokon át G. A. úr X-beli élményeiig, H. G. Wells figyelmeztetéseitől Határ Győző Archie Dumbartonáig, az ekkoriban elszabaduló sci-fi irodalom intelmeiig visszacseng a modern világirodalom hagyománya. Iszonya és reménysége. De meghatározóan él benne a hansági magyar paraszt fiú tapasztalata: élni kell, nagyvárosokat szervezni kell, a természet – a külső és az emberben benne élő jó-rossz – ugyanakkor benne munkál mindebben a modern rengetegben. A világirodalomba imigyen kapcsolódik az ősi sámáni tapasztalat. A vers szerzője otthonosan mozog alkotóként a világnak mindkét felében.

A Karneolszemű macska fuvoláján akar játszani, összhangban a jósággal, a szeretettel. Nem akar lángoszlop lenni, nem akar valóságos hősi múltja jogán népszerű lenni. A verseiben megformált ember boldog akar lenni. Olyan költészetet alakít, amelyben az ember boldog harmóniában olvad össze a természetes világgal.

Persze ez nem jelenti, hogy struccként fejét a homokba dugja: ismeri a veszélyeket a természetben és a politikában is. Csakhogy ezeknek ellenében akar élni. Nem görcsösen, hanem boldog elengedettséggel. Ebből a személyes igényből alakítja ars poeticáját és ars poeticáját is. Számomra legszebb verse:

 

A léguán álma

 

Álmodott a léguán.

Napfényről, szélről,

párzásról, kövér falatról

és álmodott a rozsdavörös nyusztról is,

akivel tegnap verekedett.

 

Álma földjén

nem surrantak idegen gyíkok,

nem kúsztak idegen kígyók.

Az örvös páncélos nagy hangyász is

ösmerős volt ősidők óta.

a csutafarkú dzsungelkutyák is

horizontja belsejét lakták.

 

A szakállas, tudákos emberek,

akik a minap hálóval kergették,

mintha sohasem lettek volna.

Parafasisakok, táskarádiók mind eltűntek.

A világ ismét Isten tenyerén volt.

 

Isten nagy tenyerén álmot álmodni

minden lét célja.

Halak, tigrisek, léguánok, bölcsek, művészek

útja idáig vezet.

 

Álmodott a léguán.

Midőn a Nagy Kéz sorsbarázdájába simult,

elszakadt álma.

Fény gyulladt, mint mozikban üzemzavarkor.

Párolgó szelleme látta már csak

amint véres hulláját

a rozsdavörös nyuszt dögére dobják hanyagul.

Az örvös nagy hangyászt épp akkor nyúzták,

az ösmerős kígyó tarisznyában vonaglott.

az ösmerős gyík kitömve száradt már,

a dzsungelkutyák nyakán érem fityegett

és szűkülve parolát adtak.

 

A tudós nagyot ivott kulacsából.

Isten tenyerében

         egy ín sorvadni kezdett…

 

Ez az ember, aki népe szabadságáért lőni kényszerült valaha és akire rá vissza is lőttek, de amikor egy ismeretlen nőre is lőttek, ő vértként eléje állt, és a kapualjban az egyetlen helyet a nőnek adta át, ez az ember egyként tudja a világ veszélyeit, és a veszélyek ellenében az illem szabályait. Parasztgyerek és forradalmár. Ismeri a valóság leírásának pontosságát és ismeri a szókimondás mindenkori kötelességét. Ha álmodik is, valóságos közegben álmodik. Benne él a létezésben, rosszban és jóban egyaránt, de mindezt Isten tenyerében idézi meg. Kevés költőnk szövegében formálódik ilyen pontosan a mindenkori létezés. Impresszionista hangulatképei mindig földi tényekbe ágyazottak. Elszáll, és egy-egy sor, valamilyen kép erejéig földi tényekhez, érzelmekhez, lényekhez kötődik. Ez a kötődés adja versei hitelét. És ez a hitel biztosítja azok értékét.

*

Hátulról kezdtem olvasni verseit. Bennük szerelmeit. Nem tudom hány nő modellje szövődik verseibe. Nem is érdekel. A verseket olvasom, nem Máté Imre személyes életét. Oly igen rólam is szólóak ezek a versek. Megtanít beleszeretni a kényszerű megöregedésbe. Fiatalon is az ősz szépségéről írt, ezzel tudott szerelmes lenni, és ezzel tudott véres forradalmat előre látni, mint hajdan Petőfi. És milyen boldogan élvezi az öregedés szerelmes pillanatait. A nőiség annyi árnyalatát idézi meg, mintha megannyi nőről beszélne. Kívánom neki, lett légyen meg mindez a szépség és kéj az életben is számára. De engem az érdekel, ahogy el tud búcsúzni a legkedvesebbektől is.

 

Ég veled, csillagszemű Szerető!

            Mint gyermek tarka lepke után,

            mely tenyerére szállt le pihenni,

            nézek utánad, búsan-boldogan.

 

Fiatal vagy, bársonyos, harmatos

            és harmathulláskor még mellettem voltál,

            ezért megáldom a harmatot, --

            megáldalak, mert harmatom voltál.

 

Megszerettél vagy megsajnáltál;

            öregedő-kos éjszakám egére

            fölszegezted a Hajnalcsillagot.

            Isten áldjon ezért, szép, kicsi Leány!

 

Akire rápillantasz, szeressen beléd,

            s ha már öregasszony leszel is,

            töpörödött, hajlott, ráncos,

            bomoljanak érted ifjú daliák!

 

A pap szószékét hagyja el érted,

            fegyverét őrhelyét a katona,

            feleségtől a férj szökjék hozzád,

            menyasszonytól a vőlegény –

 

lelkedre pedig Isten mosolya várjon!

 

Pap barátja mondta: ha majd lesz egy szabad hetem, leülök meggyóntatni téged, mert ennyi idő kell legalább bűneidet számba venni. A társas kapcsolat megannyi modelljét gondolja át: értéket keresve még az értéktelenségben is. Árnyaltan, finoman, pontosan. Olvasói helyett nyilvánosan gyónja meg a férfi szerelmi életét. És a szerelem mulandóságát. És a mulandóság továbbélését mégis.

Témája a nőiség: a maga sokféle arculatával. A szexuális vonzástól a szerelem himnikus eksztázisáig, a szeretet mindent elrendező társas átéléséig. Ha tematikusan nézem, szerelmi költészete a nő emberszámba vétele: emberi értékeivel jelenik meg és méretik meg a Máté-versekben. „Glóriával” nem átallépi verseiben a nőiség az emberi mivoltát, hanem éppen belelép, emberré öltözködik a társra vágyakozó szem megformálása által.

Könnyű neki. Van egy feleség, akivel nemcsak a forradalmi tűzharcok emléke és öt gyermek felnevelésének ténye köti össze, de valami szerelmen és érzékiségen túli szerelem és érzékiség. „Szeretlek” – mondhatja versében, így, fanyarul és mégis izzóan sikoltva. A létezés összekötöttségében. Nem a megbocsátás és az elnézés kegyelmében, hanem az összetartozást mindigre megtartó társ vállalásában.

Adja meg az ő Istene, hogy mindaz, amit leírt, neki is kijárt légyen az életében, és adja meg, hogy személyében is tudjon ilyen megbékélten szembenézni az öregedő-kos éjszakáival. Ez az ő magánügye, a valahai forradalmáré, a polgáremberé, a szőlőtenyésztőé, és az előbb utóbb talán megöregedő költőé. Amit ellenben verseiben végigél, az az olvasó ügye, az én ügyem is.

*

Ha róla írok, ifjúságomra gondolok, ha verseit olvasom, menthetetlenül benne érzem a magánember kalandjait, politikai izzását is. De avval, ahogy a későbbi versektől haladtam visszafelé mégiscsak sikerült kiszabadítanom az egyes darabokat életrajzi esetlegességeikből. A gyönyörködés és a szépség megformálásának poétikai alkalmaként fogadom verseit. Ebben a világban, ennek az itt létezésnek az érzékelése, és az érzékelésből fakadó gyönyörűsége az, ami képpé alakítja verseiben a látványt. A képet pedig egy – klasszikusokon érlelt – életbölcsesség hatja át, rendszerezi. Sajátos feszültséget adva a Máté-versnek. Mert az érzékelés és a kép mindig felkiáltó, szenvedélyesen bemutató jellegű – de ez a nyugtalan kiéneklési vágy egyben önmagát kezdetektől elrendezően megfegyelmezett is.

Ez a költő nagyon határozottan válik el a beszélő-énekelő érzelmi lénytől. Bizonyság rá, hogy mennyire versben élő alkat, megírta az emigráns költészet „így írtok ti”-jét. Csonton kutya – Így írtok künn – irodalmi paródiák (1984). Irodalomtörténeti kézikönyv. Nem magyaráz, nem életrajzot épít fel, de a költészet lényegét formálja. A költői létforma biztos ismerője ezekben a szövegekben. Pontosan képes követni a másik költő idegenségét, és úgy ír meg egy Határ Győző- vagy Baránszky-verset, hogy azt „hiteles” Határ- vagy Baránszky-versként fogadom. Mégis hozzá tud adni valami szeretetteljes és ironikus felhangot, amely bemutatás, de ítélkezés is egyben. Na már most, ha mindezt önmaga szövegei ellenében fogalmazza, akkor válik világossá ennek a költészetnek az életrajzi esetlegesség ellenében alakított mivolta. A Nyakizmán Tökül unokája címmel formált önparódia tulajdonképpen a legjobb portré Máté Imréről, amit eddig leírtak róla.

 

Lét és Nemlét kapujában

ahol a nyest galambfival szájában

légiriadót jelentett

-- lesz csihi-puhi arra mérget vehettek –

Evelyn harangszoknyájával

beharangoztam asszony illatú vecsernyére,

mert férfi vagyok.

Orvosom ugyan egy darabig más véleményt képviselt

persze csak úgy találomra, pofára,

vagy talán valamiféle tudós mérce szerint

de mikor feleségével rajtakapott

eldobta diagnózisát és fütyköst ragadván

úgy vert kupán, hogy Tengervégtelen-Körülég-Atyám

mennyboltját bőgőnek néztem,

de Zöldszeműje jó ír volt sebeimre.

 

Ez az önreflektált élményelbeszélés élteti Máté egész költészetét. Alakítja át poétikailag szöveggé a látvány és a történet élményeit. Avagy hitelesít bármely elgondolt jelenetet, érzelmet vagy kalandot. Az elgondolás, megidézés sámáni ereje inkább élteti ezt a költészetet, mint valamely közvetlen történet. Ezt a megidézést formálja azután bölcs öniróniával szöveggé. Hogy a szöveg az olvasó előtt már életrajzi történetként jelenhessen meg. Az életrajzi összehasonlítás-újraátélés élményét adva át olvasójának.

Jelen esetben énnekem, aki már sajátos életrajzi emlékezésem részévé alakítom köszönettel az átvett szövegeket.